A mi hivatásunk az, hogy a világ közepette éljünk, ott, ahol Isten dicsőségét a legjobban előmozdíthatjuk. - P. Bíró Ferenc SJ
Jézus Szíve Társasága - Societas Jesu Cordis

Ünnepi beszédek

2018. augusztus 26-án, Alapítónk égi születésnapjának 80. évfordulóján Vizi Elemér SJ mutatta be az ünnepi szentmisét. Homiliájában P. Bíró Ferenc Istenben gyökerező életét, Jézushoz való hasonlóságát, Szent Ignáci neveltetésének jellegzetességeit emelte ki:

P. Bíró életéhez szépen illik, ahogyan Jézus lehajol az emberekhez, megsokasítja számukra a kenyeret, táplálja az éhezőket. Jézus az Atyába vetett bizalommal fordul az Igére, tanításra éhezőkhöz, kik a fizikai éhséggel is küzdenek, s azzal a kevéssel, amit kap a körülötte lévő emberektől, a tanítványoktól, megsokasítja számukra. Nyilvánvalóan nem varázsigék mondásával sokasít. Úgy tudom elképzelni ezt a történetet, hogy miután Jézus megáldotta az ételt, odaadja a tanítványoknak, ők osztják, és mindig lesz a következőnek is, de sosincs annyi, hogy belátnák, hogy az ötezer férfi, sok nő és gyerek mind jóllakna vele. Csak mindig bizalommal törik, bizalommal adják, s mindig lesz annyi, hogy mindannyian jóllakjanak.

P. Bíró is a maga egyéniségével, otthonról hozott ajándékait - amit a szüleitől a neveltetésében kapott - anélkül osztotta, adta a körülötte lévő embereknek, hogy tudta volna, ez hová vezeti őt. Életére nagyon igaz, amit Szent Ignác így fogalmaz meg: Kevés embernek van fogalma arról, mit alkotna az Úr az életéből, ha feltétel nélkül rábízná magát.

Az Evangélium a valóságnak és hitnek olyan feszültségét tárja elénk, amely még nagyon ideális, amely még nem engedi meg, hogy a hit testivé is váljon, el akarja szakítani a hitet a mindennapi élet valóságától. Ugyanis Jézus nemcsak táplálja az embereket, hanem a tanítása során fokozatosan viszi beljebb, közelebb egy bensőségesebb ismerethez olyan módon, hogy a saját testéről úgy beszél, mint étel, a saját véréről, mint ital. Az akkori emberek számára ez döbbenetes, nagyon sérti a fület, nem lehet érteni, miről beszél, a tanítványoknak is nehéz lehetett. Nekünk könnyebb a dolgunk, mert már egy kontextusból értelmezzük, visszatekintünk. Ennek a bensőségességnek megértése nagyon sok küzdelmet igényel. Meg lehet tőle ijedni, vissza lehet riadni.

P. Bíró tevékenységére jellemző, hogy a Jézus Szíve tisztelettel a bensőségességhez akarta közelebb vinni az embereket, hogy Jézus lelkületében, lelkületével tudjanak élni. Ez nem lehet másként, mint a Lelkigyakorlatok útjából kiindulva: ha valaki nem ismeri Jézust, nem kerül vele bensőséges kapcsolatba. Az a benső ismeret, amikor valakivel találkozom, megértem, megismerem az érzésvilágát, gondolkodásmódját, amiből egy mély kapcsolat születik. Ez a bensőségesség ijesztő lehet. Halljuk az Evangéliumban, hogy többen megbotránkoznak Jézus szavain, kemény beszédnek nevezik. Mondhatnánk, botrányos. Jézus látja a tanítványai megütközését, ezért teszi fel a kérdést: Ti is el akartok menni? Ezzel a kérdéssel újra döntés elé állítja őket, el kell köteleződniük. Mert azt mondja az Evangélium, sokan visszavonultak Jézustól! Nemcsak néhányan, sokan eltávolodtak, mert valami miatt nem tudták annak a hitnek feszültségét elviselni, amit Jézus mond, és ők a hitükben próbáltak megélni, gyakorolni. Ez nem jelenti azt, hogy ők nem voltak hívő, vallásos emberek, de valamiért visszariadtak a bensőségességnek ettől a fogalmától: Jézus testét enni, Jézus vérét inni. A tanítványok pedig úgy tűnik, megmaradnak ebben. Ezért mondja Péter: Hová mennénk? Te vagy az életünk alapja, nálad vannak az örök élet igéi. Tudjuk, hogy Te vagy az Isten szentje.

Péter a többiek nevében is megfogalmazza: Kapcsolatban akarunk Veled maradni, nem tudunk mást tenni. Valószínű, nem értik ők sem, de nem ütköznek meg annyira, hogy megszakítaná a kapcsolatukat. Ragaszkodnak, hűségesek maradnak. Az ilyen próbatételek azok, amelyek a hitet el tudják mélyíteni. Először ők sem értették, mi történik, csak ott maradtak, s mélyült vele a kapcsolatuk, mert meg tudták engedni, hogy a szent és a profán, az égi és a földi, a lelki és a testi együtt maradjanak, feszültségben maradjanak akkor is, ha nem értik. Ez nagyon szépen mutatja az életünket: ott van benne a hit, ott vannak az ideálok, elképzelések, de ez csak akkor lesz igaz, ha megérkezik a mindennapi életünk talajára, és néha nem értjük, nem tudunk mit tenni, csak azt mondjuk: Uram, szeretnék Veled kapcsolatban maradni. Hűséges maradok Hozzád.

P. Bíró arra tanította az embereket, hogy a realitást megőrizzék. Ezért is beszélt élete végén a reális miszticizmusról, amikor már sok tapasztalaton túl volt, el tudta ezt mondani. Abban a lelkiségben nevelkedve, amely Istent mindenben keresi, tulajdonképpen a földi dolgok, teremtett dolgok nem azért vannak, hogy bennünket elszakítsanak Istentől, hanem megvan a lehetőség bennük, hogy Hozzá emeljenek bennünket. Ez a legkézzelfoghatóbb realitás, a mindennapok valósága, az egyszerű, szürke, de mivelhogy az Istent keressük, tudjuk, hogy ezek nem elválasztanak, hanem mindenben megtalálhatom Vele a kapcsolatot, ezért ez túllép a realitáson, és fölemel, beemel az Isten szentségébe, titkába. Megnyitja a szívünket, szemünket.

Jézus azt mondja, senki sem mehet Hozzá, hacsak az Atya meg nem adja neki. A vonzás az Atyától indul ki. Jézus ebben a vonzásban él, ebbe akarja bevonni az egész teremtett világot, ennek a bensőségességébe akarja bevonni a tanítványait, minket, amitől nagyon sokan megijednek.

Amikor P. Bíró életét felidézzük, látható, hogy ez a vonzás mindvégig ott volt az életében. Az Atya vonzása nem más, mint az Isten akarata, ami nyilvánvalóan nem egy végérvényesen eldöntött, kőbe vésett akarat, beprogramozott terv, hanem - úgy ismerjük a Szentírásból, hogy - az Isten hajlandó változtatni az Ő meglátásait. Az akarata talán csak annyiban végérvényes, hogy az emberrel kapcsolatban akar maradni. Vele lehet alkudozni. Ábrahám alkudozik az Istennel, amibe Ő belemegy, mert az akarata a bizalomban születik meg, ahogyan Vele kapcsolatban, párbeszédben maradunk. Számomra sokat mond a kánaáni asszony története, aki Jézustól kéri, hogy a lányát gyógyítsa meg. Jézus csendben marad, nem válaszol, igazodva a vallási, kulturális környezetéhez várja, mit kell tennie, s nem azért nem cselekszik azonnal, mert nem tudná meggyógyítani, hanem figyelmesen várja, az Atya mire hívja Őt, hol van a vonzás, hol mutatkozik meg az Isten akarata. Amikor az asszonnyal párbeszédre lép, a tanítványai unszolják, hogy tegyen valamit. Amikor azt mondja, nem illő elvenni a gyermekek kenyerét és a kiskutyáknak adni, akkor az asszony azzal érvel, a kiskutyák is kapnak a lehulló morzsából. Ebben a párbeszédben Jézus számára nyilvánvalóvá válik az Atya akarata, megérti, mire hívja Őt, mit kell tennie ebben a helyzetben, és meggyógyítja a lányt.

P. Bíró életét szépen végigkíséri mindaz, ami őt körülveszi. Családjában már megtanulta a mély vallásosságot, sokat tanult édesanyjától, s tanította a nélkülözés is, mivel édesapja, akinek virágzó hentesüzlete volt, jószívűen kölcsönzött a rászorulóknak, így idővel pórul járt. Elszegényedve, a város segítségével kerültek a Munkács közeli Pósaházára, ahol P. Bíró kisgyermekként nevelkedett. Feljegyezték róla, hogy amikor kisgyermekként megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, ő azt válaszolta, püspök. Az ignáci lelkiségre jellemző, hogy merni kell nagyot álmodni, amit ő már gyermekkorában is tudott! Tanulni is tudott, ebben főként az édesanyja támogatta. Az elemi iskola elvégzése után szülei kívánsága szerint Ungvárra készült gimnáziumba, de az utolsó pillanatban a Gondviselés kegyelméből visszakerült Szatmárra. Egy ismerős fiúval találkozott, aki ott tanult, és a beszélgetésük során Ferenc is kedvet kapott ehhez az iskolához. Így működik a kegyelem. Itt ugyanis a jezsuitákhoz járt, s kezdetben külön lakott a barátjával, és csak távolról figyelte, hogy a konviktusban lévő diákok egy jezsuita felvigyázásával hogyan játszanak a léckerítésen belül. Úgy értelmezte, hogy társai ketrecbe vannak zárva, s emiatt kegyetlennek tartotta a jezsuitákat. Nemsokára felajánlottak neki egy megürült alapítványi helyet a konviktusban, de a ketreces gondolat miatt kezdetben ellenállt, ám a szülei vállán lévő anyagi terhek enyhítésére áldozatból elvállalta. Szorgalmasan tanult, szeretett olvasni, különösen az életrajzokat. Följegyezték róla, hogy egyszer a Három japán vértanú került a kezébe, s ezt olvasva a lelkében megszólalt egy hang: Jezsuitának kell lennem. Mivel nem akart az lenni a róluk alkotott kép miatt, olyan indulat tört rá, hogy a kezében lévő könyvet földhöz csapta. Gondolkodott, mit is válasszon hivatásul, és arra jutott, hogy papnak kell lennie. Arról álmodozott, lesz egy plébániája, ahova elviszi a szüleit, és meghálálja a tőlük kapott sok jót. Édesanyja hirtelen halála után sem adja fel ezt a tervét, és érettségi előtt jelentkezett a Szatmári Papnevelő Intézetbe, de hamarosan az édesapja is meghalt. Ekkor jutott arra a belső felismerésre, hogy az Isten a jezsuitákhoz hívja. Ezért érettségi után kéri a felvételét, s a nagyszombati noviciátusban kezdi meg a jezsuiták életét. Már ekkor képes volt arra, hogy figyeljen a belső hangokra s a körülötte történő eseményekre, az útját pedig a belső hanghoz igazítsa, amikor azt érzékeli, hogy hiteles, előre vivő.

Később is egész munkásságát meghatározza, hogy abból, amit fölismer, követi az Isten hívását. Érett jezsuitaként sok helyen megfordult. A Jézus Szíve tiszteletet Kalocsán kezdi terjeszteni a diákok között, majd Pesten az ifjúság nevelése lett a szívügye, amit a Mária kongregáció segítségével tesz, s elköteleződik a nők segítése mellett. Feladatait mindig komolyan véve tanulmányozni kezdte az első századok keresztény nőinek az alakját, hogy megértse a női jellemet, és segíteni, nevelni, támogatni tudja a környezetében lévő nőket. Az első világháború kezdetén katonai gyóntatóként megdöbbenti a vidéki férfiak vallási tudatlansága. Ennek hatására az elöljáróitól vidéki missziót kérve kezd a népnevelésben szolgálni. Arra vágyott, hogy keresztény szellemben, gyakorlatiasan neveljen, ennek érdekében korát messze meghaladva hozta létre az apostolnőképzőt.  A második vatikáni zsinat előtt 40 évvel fedezte fel a nőkben rejlő lehetőségeket, és a fronton lévő férfiak hiányában nőknek kíván feladatot adni az Egyházban, hitoktatásban. A környezetében lévő fiatal nőkből lassacskán kialakult egy lelkes kis csapat, kik közül 1921. január 1-én tizenkét fő eskütételével megalakította a Jézus Szíve Népleányai Társaságát.

P. Bíró érzékelte a korában lévő ínséget, szükséget, s hajtotta az a vágy, hogy amit megtapasztalt az Istennel való bensőségesség öröméből, oda másokat is elvezessen. Nem habozott, tette a tőle telhetőt, ezért tudott nagyot alkotni.

Jézus azt mondja az Evangéliumban: A szavak, melyeket mondok nektek, lélek és élet.

Nekünk is lehet olyan tapasztalatunk, hogyha Istenbe gyökerezett emberekkel találkozunk, olyan találó dolgokat mondanak, aminek hatására a lelkünkben kitisztul, kinyílik valami. P. Bírónak megvolt ez az adottsága. Nagyon sok embert meg tudott szólítani, érinteni. A Társaság életre hívása mellett az Isten pár évvel azelőtt A Szív újság megalapításához is eszközül használhatta. Az ő egyéniségét a 11 évvel fiatalabb kortársa P. Bangha nagyon szépen megragadja. Közelről ismerve őt, minden bizonnyal nem egy idealizált képet fest, amikor azt írja: „Azt a természetfölötti varázst, ami P. Bíró személyéből áradt, amely mindenkit, főpapokat, minisztereket éppúgy, mint a nép egyszerű gyermekeit szinte láthatóan lebilincselt, azt a szíve mélyéből sugárzó erőt, melynek hatása alatt mindenki jobb és boldogabb lett, aki vele érintkezett, semmiféle szó vagy írás az élő valósághoz hasonló elevenséggel nem tükrözheti.” Azt kívánom, hogy ez az elevenség bennünk is tudjon megszületni. Olyan világban élünk, ahol látható az ínség, sok az összevisszaság, a kérdések: hogyan előre? Az a kérdés, amikor a világra nézünk, bennünk mi születik: vigasz vagy vigasztalanság. Mit okoz bennem, amit látok a környezetemben, a világban? Mert amikor rátekintek a világra, akkor nem az kell, legyen az igazi kérdés, hol van itt az Isten, hanem: Hogyan van Isten a világban? Aki ezt az egész világegyetemet képes volt megalkotni, hogyne lenne képes az általunk látott törékenységeket a kezébe venni és átalakítani? Ha így nézünk a világra, akkor a föltámadt Jézus oldaláról szemléljük azt. Ahogyan P. Bírót meghívta, hogy a munkatársaként a vigaszt, reményt tudja vinni, úgy bennünket is meghív erre - fizikailag és lelkileg egyaránt.